A Taní-tani Online nyitott műhely. Várjuk a hozzáértő pedagógusok írásait. ♦ A hozzászóláshoz be kell jelentkezni (különben elárasztja a szemét az oldalt). Ezért minden olvasónkat arra biztatjuk, hogy regisztráljon.
Intertextualitás és szexualitás a kortárs versekben a magyarórán Az irodalomtanítás két felfogása közül az egyik a kánon-kronológia-irodalomtörténet elvét állítja a középpontba, a másik a problémacentrikusság-képeségfejlesztés-egymásmellettiség alapján szerveződik.
A problémacentrikus irodalomtanítási modell nagy hangsúlyt fektet a kortárs irodalomra. A legfontosabb a kronológia eltörlése, így a szerzőket nem időrendben kell vizsgálnunk, olvasnunk. A kronologikus elrendezésű tankönyvek, mint például Mohácsy Károly és Vasy Géza 4. osztályos könyve, Domonkos Péter 4. osztályos könyve, Madocsai László 4. osztályos könyve utoljára Örkény Istvánt, Déry Tibort, Németh Lászlót említi, Pilinszkyt Jánost, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort, Nagy Lászlót és Juhász Ferencet tekintik „jelenkori alkotóknak”. Azt gondolom, hogy ez tarthatatlan. Így eltűnik az irodalomóra egy nagyon fontos funkciója: megszűnik közvetítő lenni „az újabb irodalom és annak potenciális közönsége közt”2. Néhány példa, hogyan lehet az adott tananyaghoz „illeszteni” a kortársakat: Ómagyar Mária-siralomhoz: Szőts Géza, Szilágyi Domokos; Halotti beszédhez: Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Szilágyi Domokos; Pázmány Péter és Mikszáth Kálmán kapcsán Esterházy Péter, nyugatosok, az eposzok pedig előhívhatják Varró Dániel meséjét. A másik út „szabadabb”, illetve öntörvényűbb annyiban, hogy a tanári döntés fontosabb szerepet kap. Itt lehetne saját koncepciót kialakítani: mely műveket véli a pedagógus elengedhetetlennek, hogy érzi, melyek azok, amelyekről legalább szó kell, hogy essék. Mindemellett a diákokkal is választathatna a szövegek közül, és akkor olyan műről lehetne beszélgetni, amely a tanulók kíváncsiságát már felkeltette. Gordon Győri János mondja azt: „…nem szabad elfelejteni, hogy a tanítási módszereket (…) nem felfedezzük, hanem feltaláljuk. Vagyis nem (készként) megtaláljuk (…), hanem újra és újra kialakítjuk (…). A tanítás kulturális különbség, és mint ilyen, erősen különböző mindenütt.”3 Ha visszanyúlunk Purves, illetve Kulcsár Szabó Ernő hármas osztatú rendszeréhez, melynek, mondjuk úgy, kibővített, finomított változata az Arató Lászóé, világos, hogy a kortárs irodalomról szólva a szerzőiség, az élmény és az ábrázolás elveit nem lehet élesen szétválasztani. Éppúgy szükség van az irodalomtörténeti ismeretekre, a kanonizált művek tanítására, mint az élményközpontúságra, a kreativitásra, a kommunikációs képességeket és az önértékelést előtérbe helyező oktatás elemeire, mi több, a műértelmezés technikái és fogalmi keretei nélkül sem lehet sikeres a kortárs irodalom tanítása. Ami kiemelendő4:
Pollágh Péter: Elbocsátó, szép
Nyaltam a tükrödet, Szöveg és szöveg közti kapcsolatra tökéletes példa Pollágh Péter Elbocsátó, szép című verse. A kortárs szövegekre jellemző másfajta nyelvhasználat rögtön kitűnik, és elég rövid is ahhoz a szöveg, hogy a diákok tudjanak vele valamit kezdeni. Ha a címből indulunk ki, az Ady-címhez képest szembeötlő redukció rögtön egy beszélgetés alapja lehet. Mennyiben más csak ennyit mondani, vajon van-e, és mi lehet a célja a szerzőnek? A verstestet vizsgálva az Elbocsátó, szép üzenet velős elemzését kellene kiindulási pontnak vennünk, az abban lévő érzéseket megkeresni a Pollágh-versben. Hívószóként járjuk körbe a tükör, tükrözés, kórház, fehérség szavakat, asszociációs játékkal nyissuk ki a verset. Behozhat persze ez a munka több oda nem illő dolgot is, de hagyjuk, a válogatás, választás a pedagógus dolga ebben az esetben. Mit jelent a tükör, mit jelent tükröt nyalni, illetve mit jelent a te tükrödet nyalni? Hogyan éri el a lírai én, hogy ez a különös ellentmondás mégis feloldható, hiszen ha az ember a tükröt nyalja, magát nyalja, aztán mégis oda jutunk, a vers megszólítottja lesz az, aki nem lát semmit. Ezek után behozni a kórházat vajon milyen képzeteket hozhat be, az ellentmondásokat hogyan fűzi tovább a költő? Az eltörő tény eszünkbe juttathatja a fényt, akkor hogyan változik meg mindaz, amit ez a sor jelenthet? A fénytörés, ami tökéletesen rímel a versben lévő sorra, hogyan rímelhet a ténytörésre? A törés végessége aztán a következő sorban a tárgyakra jellemző közömbösséget viszi tovább, a záró sorokban pedig betetőződik. Valakinek lenni, senkinek, mindegynek lenni, ízlelgessük a szavakat, melyik kegyetlenebb, ki mit érez? És végül elengedhetetlen az összehasonlítás: nem azt kell eldönteni, Ady jobb-e, vagy Pollágh, hanem azt összegyűjteni, milyen más eszközökkel él egyik és másik szerző, és ezekkel milyen hatást ér el, vannak-e közös pontok, melyek azok?
Tóth Krisztina: Az vagy nekem…
Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr, Az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak, Tőled rohan a harisnyán a szem le. Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy, Tóth Krisztina szonettje a shakespeare-i líraiság átirata, egyfajta durva változata annak, mind Shakespeare, mind a szonettforma kiegészítője lehet. A szonett mint ősi versforma kötöttségét tehát a tartalom fogja lazítani, ezáltal teremtve feszültséget mindkét esetben. Tóth Krisztinánál nagyon éles és pontos párokat találunk, Kemény István Udvari bolond, egyedül című versében találunk még hasonlókat: „a nullát érezzük, mint plusz és mínusz,/ ahogy a szarvasgombát a disznó,/ ahogy herélt a háremet,/ Ahogy hőmérő a lázat,/ színész a náci tisztet/ és végtelent a bandzsa”. Az, ami kiemel, a szépséget, a karakterességet mutatja – tanga, borosta a combon –, az „Bezár, szorít és szúr mindenfelől”. Régi probléma ez: ami kell, ami nagyon jó, az meg is ölhet. A húsba, majd csontba vágás képei nyitják a sort a lírai én lelki szétcincálódása felé is, kihúzott, szakadt szálak, és leszaladt szemek, becsípődések és kiakadások maradnak a másik után a lírai „énben”. Tehát Shakespeare boldog szerelmes vágyakozásából itt szenvedő függést mutat a szerző, amely után ráadásul a legyeket behozva a romlás, rothadás képe is megjelenik karöltve az esetlegességgel, a függés okozta pontatlansággal, alaktalansággal: „Lengő papír, én meg rászállva légy”.
Tóth Krisztina: Most viszik, most viszik
Ne vidd el kérlek
szuszogva viszik
Tóth Krisztina: Őszi sanszok
Ősz újra. Kong Teszek-veszek Becsap, kitér, kitár...
Az Őszi sanszok Verlaine szimbolista versének egy kiváló változata, ahol az ősz mint az elmúlás archetípusa összekapcsolódhat a szakítással. A költő frappáns nyelvi megoldásai, leleményei könnyen tetten érhetőek, ha egymás mellé tesszük a két verset. Tóth Krisztina: Néma, Néma, Néma
Néma Pallag Zoltán: Az intercisai jósdában
a kéz amely a farkadat fogta most és a láb amelyet imádtál talán a nyelv amely nos hát sokfélét művelt na és a szem a mandula szem amely
Pallag Zoltán és Tóth Krisztina versei a nemiséget hozzák be, a nyers szexualitást, persze különböző előjellel. Míg a női vers magán hordozza a finomságot, a női lágyságot, addig Pallag tartalmát és formáját tekintve is a keményebb és durvább megoldásokhoz nyúl. Persze ez nem ennyire éles határokat jelent, összemosódni látszik a vágyakozásban a féri és a női lét. Ha a Pallag-verssel kezdünk, a cím mitologikus indításához képest nagy váltás lesz a nyitósor, a trágárság azonban a vers ritmusának köszönhetően, az egymásba ölelkező sorok által válik mégis líraivá. Különben ha utánakeresünk, az Intercisa Múzeum Dunaújváros és környékének régészeti, történeti és néprajzi emlékanyagát gyűjti, őrzi, s mutatja be állandó és időszaki kiállításain. Azonban a pozitivista nézetek csak annyiban segítik az olvasást, hogy látjuk, egy múzeumbéli látogatás emléke idéződik fel, illetve az idézheti elő magát a múlt emlékeit. A lényeg az emlékezésen van, amely a testrészekre „bízza magát”, a kéz, a láb, a nyelv és a szem lesznek a mítoszteremtő erők. Mindegyik igazából csak apropó, ürügy a beszédre, a hozzájuk rendelt cselekvések esetlegesek, a hangsúly nem rajtuk van, mintha növényindák lennének, úgy szövődnek át meg át egymásba, és nyitnak újabb gondolati lehetőségeket. Jellemzően két irányba futó cselekvéseket találunk, a lírai énhez képestieket: „a kéz amely a farkadat fogta”, „a láb amelyet imádtál”, „a nyelv amely nos hát sokfélét művelt/ a szádban”, „a szem a mandula szem amely/ a tiéddel nagyon összenőtt”, ezek indítják a versszakokat, mint egy-egy új lélegzetvétel, aztán ezekből nő ki a cselekvés másik csoportja, a hétköznapiaké: „korlátot fogja”, „másik kéz körmét vágja”, „elzárni gázt”, „becsukni könyvet”, „kádban ázik”, „körmét festi”, „fogát piszkálja”, „tévét néz”, „étlapot böngész”. Megfigyelhető, hogy a kapaszkodásból egyre táguló, nyíló mozgások ezek, egyre távolabb kerül a lírai éntől a szeretett nő, mintha indulni készülne. Ezzel szemben a testrészek inkább bezárnak, egyre bensőségesebb lesz a kéztől a tekintetig, így erősítve azt a feszültséget, hogy a lírai én még szereti, míg a nő már messze van, a vers végén megjelenő otthon már nem a közös otthon, a tészta keresése valami eltűnt, „hiányzó anyag” és „sűrítés” nemléte. Tóth Krisztina Néma, néma, néma című versét egy műsorban már felhasználtam, és a kezdeti kuncogások után mindenkit megragadott a vers. Persze óvatosan kell vele bánni, hiszen a szeretkezés ilyen konkrét megnevezése, leírása némelyeknek túlzás lehet, viszolyogtató, de legalábbis zavarba ejtő. Kezdhetnénk messziről, a némaságról való beszélgetéssel, mit jelent némának lenni, milyen helyzetekben jó vagy rossz, egyáltalán milyen az. A szöveg felütéseiben többször ismétlődő, a verset szervező némaság vajon milyen erőkkel bír, mit akar, és mit tud elérni. Például a szerelmeskedés némasága mennyire áll ellentétben a konkrét aktus zajaival, továbbmenve: hogyan lehet a boldogságról beszélni, miért nincsenek boldogságról szóló versek, vagy ha vannak, azok miért tudnak esetlenek lenni.
Az első egységben egy „fénnyel telt üreg”-gel indít a költő, aztán egyre konkrétabbá, kontúrosabbá válik az arc, „kapitány”, majd „ő” lesz belőle. Ennek megfelelően az első versszak szürreális képi világa után a másodikban megjelennek a valós világ eseményei, tárgyai, amelyek végül a harmadik egységben trágárságba, nyerseségbe torkollanak. Tapasztalatom szerint merni kell ilyen szövegeket vinni órára, hiszen a diákok a szexualitásra nyomban felkapják a fejüket, tehát megfogtuk őket, figyelnek, utána pedig játszi könnyedséggel tudjuk behozni a nehezebbnek tűnő tananyagot, legyen az a szonettforma, netán Ady húsba vágó szakítóverse. Erős szövegek kérdeznek és válaszolnak erős szövegeknek, nem kell attól félnünk, hogy trágár vagy felszínes lesz az óra. És hát őket ez a téma foglalkoztatja a legjobban, miért ne felőlük közelítenénk? A szerző email címe: csobanka@gmail.com
|
|||
„A fentebb vázolt kettősség mentén ragadható meg leginkább a jelenkor irodalmának jelenléte a tankönyvekben. Elöljáróban kimondhatjuk, a ma forgalomban lévő középiskolai irodalomkönyvekben alulreprezentált a jelenkori irodalom – lévén tankönyveink jellemzően közlő tankönyvek. A jelenkor irodalma, annak megítélése képlékeny: nincs meg vizsgálatához az a távolság, amelynek eredményeképpen «biztos» kánon vezérelte értékítéletek születhetnének; így jellemzően a tankönyvek közvetítette magyar irodalomtörténet a XX. század ’70-es éveivel véget ér.”
