A Taní-tani Online nyitott műhely. Várjuk a hozzáértő pedagógusok írásait. ♦ A hozzászóláshoz be kell jelentkezni (különben elárasztja a szemét az oldalt). Ezért minden olvasónkat arra biztatjuk, hogy regisztráljon.
Gábor Ignác leányával, Rónai Mihály Andrásné Gábor Marianne festőművésszel a Centropa megbízásából Bihari Józsefné készített életútinterjút. Szerkesztett részletek a teljes interjúból
Legalább tíz nyelven tudott, és szerintem mindegyiket egyedül tanulta. Melyek ezek? Német, francia, olasz természetesen. Aztán héber. Az ősi héber ritmusról könyvet is írt. Óizlandiból fordította az Edda-dalokat, de fordított szanszkritből is. Aztán holland, ógörög, arab, és persze latin. Mi az, hogy! A gimnáziumban 6 évig volt nekem is latintanárom – és mindig mondta, hogy: „Segítek neked. Gyere, bármit kell, segítek.” – És én egyetlenegyszer mentem, hogy meggyorsítsam a leckekészítést, hogy ne kelljen szótáraznom – és soha többet nem mentem, mert ahelyett, hogy én egy perc alatt megnéztem volna a szótárban, a papa elkezdte nekem a szó eredetét magyarázni. Ez nálunk különben is asztali téma volt. Mert mindig rendes, szabályos ebéd, vacsora volt, együtt a család. És ilyen témák voltak: a szó eredete. Az 1890-es évek közepén ment Párizsba, és a Sorbonne-on nyelvészetet, összehasonlító nyelvészetet tanult, közben kint is tanított, és akkor kezdett írogatni. 1896-ban Szomory Dezsőt kérte fel a Magyar Hírlap, hogy írjon egy cikket az ezeréves évforduló kapcsán, de beteg volt, s helyette a papa keresett fel Párizsban érdekes embereket, hogy mit tudnak a millenniumról. Nagy embereket szerzett, nem tudom, hogy hogyan. A millenniumról senki nem tudott semmit. A cikk a Magyar Hírlap 1896. április 5-i, húsvéti számának első oldalán jelent meg. Tehát rá volt bízva, hogy lehetőleg találjon híres embereket, és kérdezze meg, mit tudnak Magyarországról. Sajnos kiderült, hogy sokat nem tudtak. De fantasztikusan érdekes embereket tudott a papám felkeresni. Nézzük! Az első Jules Simon volt, „a világhírű államférfi, a francia haza bölcse”, aki a lakásán fogadta a papát. Aztán Leroy-Beaulieu, „a világ legnagyobb nemzetgazdásza”, akadémikus. Aztán híres írók, először is Émile Zola. Őt nem kell magyarázni, hogy ki volt. Nem tudom, a magyar közönség ma tudja-e, hogy milyen híres író volt – érdekes, magyarul van – Coppée Ferenc, nem François Coppée, „a franciák jeles költője”. Zola is magyarul van, most látom. A következő nem magyarosan van, Alfonse Daudet, szintén híres író, akinek „finom, szenzibilis lelkülete teljességgel az asszonyé…”. És „az élő legnagyobb és legérdekesebb francia festő”, Puvis de Chavannes. És Hanoteaux, aki „a legérdekesebb, legédesebb, a legfranciább politikusok egyike”. Papa 1896-ban hazajött, és Budapesten bérelt lakást. Öt éven keresztül [1896–1901] szerkesztette a Le Progrès – ez haladást jelent – című kétnyelvű, magyar–francia szépirodalmi lapot. Pontosabban, papa szerint „…magyar jegyzetekkel ellátott francia szépirodalmi lapot, melynek célja volt a francia nyelvet még tökéletesen nem bíró közönségnek, elsősorban a tanuló ifjúságnak a francia irodalmi művek olvasását megkönnyíteni és francia nyelvismereteiket tökéletesíteni”. Nálunk otthon egyáltalán nem volt vallásosság, mert papa szabadkőműves nagymester volt, páholyalapító. Ez már igazából csak halála után derült ki. [1908-ban a Reform páholy tagja lett, majd 1917-ben több társával együtt alapította a Világ páholyt. (Forrás: Berényi Zsuzsanna Ágnes)] Ma már úgy tudom, hogy a Világ volt az egyetlen baloldali páholy. Néha hallottunk otthon „valami” páholyról és tagokról, és én csodálkoztam, hogyan fér be az a sok ember ebbe a páholyba. Nem értettem. Ja, és nyáron mindég volt nálunk egy-két olyan ingyenélő meghívva, aki nem művész volt, hanem páholytárs. Nevekre nem emlékszem. Papa mindig segített rajtuk. Mama azt mondta neki este: „Miért van rajtad a régi cipő?” Vagy valami más régi ruha. – Azt mondta: „Hát a páholytársnak nem telik.” – És odaadta. Mindig, egyszerűen levetkőzött. És ezt úgy kihasználták. Sajnos olyan is, akinek nem kellett volna. És ha a vallási szokásokat nem is tartottuk, papa mégis nagyon jó zsidó volt. Sokat segített, amit tudott, sok pénzt adott, és rengeteget írt a zsidó újságokba, az Egyenlőségbe, a Múlt és Jövőbe. Erre a kettőre emlékszem. Egész munkásságával támogatta a zsidóságot. Ez nagyon fontos, hiszen elsősorban az írásai alapján vett részt a zsidó közéletben. Másra nem is nagyon volt ideje. Főtitkára volt a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségnek. Ez a szövetség nem cionista volt, tehát nem az, hogy menjünk Izraelbe, hanem hogy segítsük az ott élőket. Akkor még nem is volt Izrael. Papa fát ültettetett kint az elesett magyar zsidók, első háborús halottak emlékére. Annak megvan a dokumentuma, nagyon szép, nagyon őrzöm. Papám a kitérést abszolút ellenezte, verset is írt erről, címe: Ne légy te olyan, mint apáid voltak. Az érdekessége ennek a versnek az, hogy – tudomásom szerint – ezt még a század elején, de legalábbis az 1920-as évek előtt írta, és többször megjelent zsidó folyóiratokban. Igen, a papa nagyon nagy tekintély volt országszerte, nem csak a zsidóknál, de a zsidóknál főleg. Csak szerintem kicsit soká vártak, hogy a Hevrába beválasszák. A németek bejövetele előtt tán 10 nappal történt, szóval márciusban. Addig vártak, mikor annyi érdeme volt, annyi zsidó érdeme! Megtaláltam a nyugtát, hogy a papa szaladt, és rögtön befizette a tagdíjat. Nem megható? Tudományos és irodalmi munkásságaPapa első ritmikai műve a múlt század legelején jelent meg, A magyar ősi ritmus [1900]. Megvan nekem szerencsére, s nagyon féltem, a Nyugat első évfolyamának [1908] 10. száma, ahol már a borító is azzal kezdődik, hogy Schöpflin Aladár erről a könyvről ír, tanulmánya pedig nyolc oldal. Ez akkor nagyon nagy szenzáció volt, hiszen Schöpflin Aladár nagy tekintély volt. A következő ritmikai műve A magyar ritmus problémája [1925], az utolsó pedig A magyar ritmika válaszútja [1942] volt. Nem tudom, hogy jól tettem-e, ezt a három magyarul megjelent művét egyben adtam ki, hozzátoldva a kritikai szemelvényeket [1997]. Mert aki ezt tanulmányozni akarja, annak tán jobb, ha együtt van. Németországban jelent meg Der hebräische Urrhythmus [1929], Az ősi héber ritmus című könyve héber és német nyelven. Papámnak sok más munkája is volt. Tőle idézem: „Edda-dalok, az óizlandi hősköltemények fordítása, megjelent a Kisfaludy Társaság kiadásában 1903-ban […], Manoello (Dante barátjának) élete és költészete, 1925 […]. Ezenkívül tudományos értekezések, cikkek egész sora a Budapesti Szemlében, a Magyar Nyelvőrben, a Nyugatban stb., valamint felolvasásaim a Kisfaludy Társaságban, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban, a Philologiai Társaságban stb.” További műfordításai közül megemlítem: „Sanscritből: Amarú költeményei (felolvasva a Kisfaludy Társaságban). Hollandusból: Multatuli elbeszélései. Franciából: Brieux: A bölcső c. színműve. (Előadta a Nemzeti Színház, megjelent a Magyar Könyvtárban.) Ezenkívül Michelet és Victor Hugo fordítások. Héberből: Manoello, Alcharizi stb. versek stb. stb.” [Gábor Ignác: Curriculum vitae, kézirat, 1939.] Forradalmi Könyvtár 1918–1919A Forradalmi Könyvtár kötetei közül sajnos egyet sem őrzök. De megvan két nagyon érdekes dokumentum. Az egyik az Egyenlőség 1919. február 22-i számából való: „Forradalmi Könyvtár címen új füzetes vállalat indult meg, melyet Gábor Ignác, a kitűnő pedagógus és műfordító szerkeszt. Minden füzet egy ívnyi terjedelmű. Eddig hat füzet jelent meg, közüle öt a szerkesztő választékos fordításai. Négy Victor Hugo klasszikus parlamenti beszédét foglalja magában. Az ötödik füzetben Micheles: A nő, a család és Multatuli: Az igazi házasság c. dolgozatai élén közli Manoello versét a nőről. Egy füzet Káin és Ábel címmel Pilisi Lajos páholybeszédeit publikálja. A Forradalmi Könyvtár minden figyelmet megérdemel. Nagy szellemek felfogásával ismertet meg, akiket az idő igazolt.” A másik cikket Trencsényi-Waldapfel Imre a Magyar Tudomány 1968. októberi számában írta. Olvasok belőle: „E füzetek tartalma éppúgy oktatási célokat szolgál, mint a kiváló tudós egész tanári és nevelői munkássága. Ebben a sorozatban jelent meg a tollából Victor Hugo két politikai beszédének fordítása, az egyik a Szellemi együttműködés, a szellemi együttműködés jelentőségét fejtegeti a Nemzetközi Békekongresszuson 1849-ben, augusztus 21-én, a másik a tanszabadság elvét védelmezi a Francia Parlamentben 1850. január 15-én. Főleg az utóbbit Gábor Ignác nemcsak a haladó polgár politikai, hanem a reformtörekvések iránt fogékony, bátran kísérletező nevelő pedagógiai érdeklődésével is választotta ki hazai népszerűsítésre.” Népszerű Zsidó Könyvtár 1922–1930A Népszerű Zsidó Könyvtár sorozatot Bánóczi József és Gábor Ignác közösen szerkesztette de papa finanszírozta. Fantasztikus műveket adtak ki. Hatos sorozatokban adták ki a magyar zsidó irodalom válogatott remekeit. Az első kötetek a következők voltak: Alexander Bernát: Spinoza; Bächer Vilmos: Agáda; Bánóczi József: Mendelssohn; Blau Lajos: A Talmud; báró Eötvös József: A zsidók emancipációja; Feleki Géza: Menase ben Israel; Fischer Gyula: Jézus sirah; Gábor Ignác: Manoello élete és költészete – ez a példány megvan nekem, ezt adtam ki újra hasonmásban, erről olvasom föl –; Goldziher Ignác: A zsidóság lényege és fejlődése. Ott volt a tanárok közt, ugye Goldziher Ignác. Heller Bernát: A héber mese. Hevesi Simon: A makabeusok könyve; Kaufmann Dávid: Júda Halévi; Kiss Arnold: Gabirol élete és költészete; Kolbach Bertalan: Zsidó néprajz; Mahler Ede: Tanulmányok; Marczali Henrik: A zsidók Mária Terézia alatt. Mezei Ferenc: Rajzok a zsidó életből; Mohácsi Jenő: Jiddis drámaírók; Rubinyi Mózes: Kiss József; Sebestyén Károly: Makai Emil; Szabolcsi Bence: Zsidók a zenében; Szabolcsi Lajos: Haszid legendák; Venetiáner Lajos: Mózes és Hamurábi; Weisz Miksa: Zsidó élet a középkorban. Na, ez fantasztikus nagy névsor. Igaz? Végül 21 kötet jelent meg. Pedagógiai munkásságaGábor Fiúnevelő Intézet 1901–1941Én nem tudom, miért találták ki, hogy fiúnevelő intézetet nyitnak. Nyilván a megélhetés. Mert papának a tudományos munkásságából, a verslábakból nemigen lehetett megélni. Biztosan papa találta ki, de ezt csak kombinálom, s fiúnevelő intézetet alapítottak a századfordulón. A mai Benczúr utcában, amit akkor úgy hívtak – még az én gyerekkoromban is –, hogy Nagy János utca. Ott is laktak. A szülők nem tanítottak, csak szervezték és ellenőrizték a munkát. Hogy ez mekkora és milyen volt, nem tudom, de úgy látszik, jól ment. Már akkor Gábor Fiúnevelő Intézetnek hívták. Itt kezdték, aztán átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 21-be. Az már a papa háza volt. Hogy hogyan tudtak olyan jól keresni, hogy a házat megvették? Lehet, hogy eredetileg csak bérelték. De azt biztos, hogy már az első világháború alatt itt voltak. A ház nagyon nagy volt. Az egész házban az intézet volt, kivéve a mi lakásunkat. Két emelet volt, illetve félemelet, I. emelet, II. emelet, mindenütt legalább kétszer 200 négyzetméter. És volt még szuterén, ahol a játszóterem, az ebédlőterem, a konyha és a személyzeti lakosztály volt. A fiúk kijártak iskolába, vagy a Kölcseybe a Munkácsy utcába vagy a hátunk mögött, a Munkácsyval paralel – akkor Bulyovszky utcának hívták – most Rippl-Rónai utcában volt valami, az nem gimnázium volt, azt hiszem, líceum vagy ilyesmi, ahol latin is volt. Mindegyikben 8 osztály volt. Az első világháború alatt az egész házban volt az intézet, mert akkor az terjedt el, hogy biztosabb a város, mint a vidék, tehát ide sok gyereket küldtek. Később aztán, az én időmben, már a II. emeletet bérbe adták lakóknak. A fiúk a legváltozatosabb társadalmi rétegekből voltak. És mindenféle vallás is megjelent. Nem zsidó intézet volt, nem volt megkülönböztetés. Soha nem volt szempont, hogy zsidó gyerek vagy nem zsidó, gazdag gyerek vagy szegény, hanem mindenféle volt nálunk. Emlékszem egy grófi gyerekre, Esterházy volt, a keresztnevét nem tudom, a legvége felé volt, én is ismertem. Volt egy Draskovics gróf is. És volt egy Ulmann báró; a zsidó bárók bankárok voltak főleg. Aztán voltak szegény proli gyerekek, akiket a papa ingyen vett oda. Nem kellett fizetniük, vagy csak valami minimálist. Az újpesti Marmonstein fiú nálunk végezte érettségiig az összes iskoláit. Pék volt az apja. Már több éve volt nálunk, akkor az apja megjelent a papámnál, és nagyon kérte, nem tudom, miért – valami probléma volt a családban nyilván –, hogy a lányt is vegye be. De hát nálunk lányok nem voltak. Viszont volt egy – minek nevezzem őt? – Márta néni, aki a fehérneműket gondozta, meg a személyzet fölött volt valami főnök. Mondjuk, a mama helyettese, majdnem. Konyhai dolgokhoz nem volt köze. És volt egy Kőházi nevezetű tanár, aki viszont ezt a szerepet a férfi vonalon intézte. A többi tanár fölött volt, felügyelt. Később ezek ketten összeházasodtak, és nyitottak egy intézetet. Na most, a papa csak úgy tudta megoldani ezt a Marmonstein-problémát, hogy azt mondta, hogy a Márta nénivel egy szobába menjen a lány, és hogy ő felügyeli. Nyilván a lánynak ez egy nagyon jó megoldás volt, hogy ő ott volt a sok fiú közt egyedül. Nem kellett ahhoz tehetség, hogy az iskolát elvégezze valaki. Úgy volt, hogy kijárt az iskolába, és nálunk korrepetálták. Papa azért nem lett milliomos, mert ha volt egy különleges gyerek, annak vett egy külön tanárt. És ha már azzal adtak be az intézetbe egy fiút, hogy bukásra áll, akkor a papa neki is külön tanárt vett. Szóval nyüzsögtek a tanárok, volt, aki ott is lakott a szuterénban. Például tanár volt nálunk Illés Endre is. A fiúnevelő intézetet a III. zsidótörvénnyel [1941] szüntették meg végleg, addig működött. Kezdetben tíz gyereket engedélyeztek a papának a lakásban tartani. És én akkor fölajánlottam a saját nagyszobámat, 8x8 méteres vagy ilyesmi volt, hogy ott sok gyereket el lehet helyezni. Ebben a nagy szobában helyezték el az emeletes ágyakat. Addig a fiúk szobái rendesen be voltak rendezve, nem voltak emeletes ágyak. Tehát csak zsidó gyerekeket, és csak tízet lehetett. Megvannak azok a dörgedelmek, hogy papa nem tartja be, és van nem zsidó gyerek is. Személyzetet is tilos volt tartani. Azt hiszem, csak zsidót lehetett, de egyáltalán nem is volt zsidó személyzet. Most találtam egy hivatalos írást, hogy a papának az egész intézeti fölszerelésért 240 pengőt fizettek. Ami ott volt, ágyak, ágynemű, asztalok, minden, teljes fölszerelés, tanszerek, ebédlő, játszóterem, konyha! Amikor Kertész Imre először jött haza Magyarországra a Nobel-díj átvétele után, akkor minden beszéde azzal kezdődött, hogy ő a Gábor-intézetbe járt. Nagy büszkén mondta, hogy az apja beadta őt – ő így mondja – az előkelő intézetbe. Nagyon sok régi diák hozta már a gyerekét, és édesapám mindig azt mondta, hogy hozzák az unokáimat. És sokan, ahogy Kertész Imre is, fölemlegették. Például Kuncz Aladár Fekete kolostorában szerepel a Gábor-intézet. Az intézetbe járt Szepesi György, ő nagyon közismert. Én életemben egyszer találkoztam vele, a londoni parlamentben ismertem meg, ahol véletlenül találkoztunk, a férjem ismerte. Akkor mondta, hogy ő engem is ismer. Papa Curriculum vitaejében – amit a II. zsidótörvény értelmében kapott felszólításra adott be – 1939-ben így próbálta menteni, védeni intézetét: „Budapesti fiúnevelő intézetemben negyven éven át Magyarország legjobb családjainak gyermekei nevelkedtek, akik közül sokan ma már előkelő pozíciókat töltenek be a társadalmi és közéletben. Most már a második generációt nevelem, mert volt növendékeim fiaik nevelését is intézetem gondjaira bízták. Intézetem működését a Tankerületi Főigazgatóság állandóan a legszigorúbban ellenőriztette, és az internátusok felügyeletét gyakorló Biztosok úgy az intézet berendezése, mint a növendékek ellátása és pedagógiai felügyelete, mindenekelőtt pedig a növendékek tanulmányi eredménye alapján mindenkor legteljesebb megelégedésüknek adtak kifejezést.” Vándordiák Egyesület (diákturisztika) 1908–1918„Miután éveken át, intézetem alapításától kezdve minden nyári vakációban tanítványaimmal 2–3 hetes gyalogvándorlásokat vezettem, eleinte a Magas-Tátrából a Mátráig, majd Tirolból Velencéig, később ugyancsak Tirolból – Svájcon és Észak-Olaszországon keresztül – egészen a Haute Savoie-ba, a Mont Blanc alján lévő nyaralótelepünkig –, az a gondolatom támadt, hogy amit jobb módú tanítványaimnak nyújtok, abban szegény sorsú diákokat kellő szervezéssel, altruista alapon, egészen díjtalanul lehetne részesíteni. Megalapítottam tehát 1908-ban (még a cserkészmozgalom előtt!) a Vándordiák Egyesületet, amely azután több mint egy évtizeden át sok száz diákot küldött kellő pedagógiai vezetés alatt többhetes vándorútra Magyarország minden részébe: Erdélybe, a Balaton-vidékre és a Bakonyba, a Királyhegy és a Tátra vidékére, Besztercebánya és Körmöcbánya felé stb. stb. A Vándordiák csapatokat a fővárosi gimnáziumok igazgatóinak ajánlása alapján állítottuk össze. Az eszme propagálására egy Vándordiák Évkönyvet szerkesztettem…[1914]” [Gábor Ignác: Curriculum vitae, kézirat, 1939.] A Vándordiák Évkönyv megjelenése után nem sokkal írt Eötvös Loránd egy rövid levelet a papához. Megtaláltam a nyomtatott szöveget is. Az eredetit a mama imakönyvében nagy kincsként őriztük, őrzöm. Hát nem volt akárki.
A nyári vakációban egy csomó diákkal kirándultak. Előreküldték a végállomásra a csomagokat, vagy ahol a fáradalmakat ki akarták pihenni, ők vonaton utaztak valameddig, például az osztrák határig, és aztán végig gyalog mentek. Az évkönyv csak egyszer jelent meg. Ebben olvasható a mozgalom programjának és addig elért eredményeinek ismertetése. Diákvendéglátás-akció 1915–1918„Az első világháború alatt 1915 őszén a szegény sorsú hadbavonultak gyermekeire gondolva megindítottam és három éven át vezettem a »Diákvendéglátás-akciót«, mely körülbelül 2000 szegény diáknak szerzett ebédet és vacsorát a felhívásomra jelentkezett vendéglátó családoknál. A diákokat – a Polgármesteri Hivatal felhívására – a székesfővárosi iskolák jelölték ki és küldték el hozzám, és én minden tanulónak igazolványon adtam meg az egész évre szóló beosztást. – A nyári vakáció előtt pedig a vidéki családokhoz fordultam a hírlapok útján azzal a kéréssel, hogy fogadjanak családjukba vendégül egy-egy fiú vagy leány diákot a nyári vakációra. Ez akció is sikerrel járt, és néhány száz diáknak szerzett egészséges és kellemes nyaralást.” [Gábor Ignác: Curriculum vitae, kézirat, 1939.]
|
|||
Papa Abaújkomlóson (ma Füzérkomlós) 1868. április 13-án született. Valószínűleg nagypapa őt is rabbinak szánta, mert a budapesti rabbiszemináriumban érettségizett, onnan van az érettségi bizonyítványa. Úgy látszik, voltak ilyen tervek, de később erről egyáltalán nem volt szó. Úgy végezte az összes iskolát, még a középiskolát is, hogy közben tanított, hogy fönntartsa magát. Azt tudom, hogy hónapos szobában – akkor úgy hívták az albérletet – lakott a barátjával, aki orvos lett. Még az egyetem előtt az Eötvös utcai felsőkereskedelmibe járt, ami itt, a VI. kerületben volt. 1894-től a budapesti Királyi Tudományegyetem Bölcsészeti Karán tanult. Megtaláltam papa indexében professzorainak fantasztikus névsorát: dr. Heinrich Gusztáv, Gyulai Pál, dr. Kármán Mór, dr. Hatala Péter, dr. Beöthy Zsolt. Elég egzotikus dolgokat hallgatott, például arab nyelvet,mert az érdekelte. Elsősorban a nyelvészet, a ritmika.
Gyermeknyaraltatás – Baldóc 1921–1938 – áthelyezve Olaszországba, Portoroséba
